Wááááá...

...áááááh. Na így. Egy tized fokkal jobb. De csak annyival. Valamilyen oknál fogva úgy tűik jóformán csak akkor jövök ide írni ha valami jó nagy problémám van. Mostanában nem megy a 'mélylevegő, kifúj, megnyugszik' technika, jellemzőbb az a tipikus 'mi a fene van velem???' érzés. Ez persze megöl minden kommunikációs lehetőséget, és esélyt az egyéni illetve közös megoldásra.

Nos, kicsit bővebben.

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban veszem magam azon észre, hogy minden kis apróságon megsértődöm, a legkisebb negatívumot is világfájdalomként élem meg. Szörnyű ezt kijelenteni de nem emlékszem volt-e már ilyen korszakom, de úgy hiszem korábban is ilyen mimózalelkű voltam, mindigis, egészen addig míg szerelmes nem lettem. Akkor persze jöttek a virágok, madárkák és az ekkor szokásos rózsaszín felhő-armada, melynek következtében a lábamat nem túl sűrűn voltam kénytelen használni mert mindenhova express fuvart biztosítottak számomra. Az idő végre először nem vánszorgott hanem lágyan suhant, és közben nyomas sem volt bánkódásnak vagy önmarcangolásnak, nem voltak olyan érzéseim hogy valamit még fontos lett volna megcsinálnom, minden olyan tiszta és harmonikus volt. De itt jött a csapda. Hehe. Mikor kezded megszokni a jóllétet, rá kell ébredni lassan hogy a mai világban nem lehet csak a szerelemnek mint érzésnek örülni, magyarul az hogy vagytok egymásnak még nem jelenti a teljes boldogságot, az élet bizony megy tovább és amilyen súllyal manapság ránk tud tehénkedni a világ, hááát... nem sok esélyt hagytak a gondtalan ábrándozás folytatására. Folyamatosan jönnek az akadályok, egyik a másik után, pihenőt se hagyva két emberfeletti erőfeszítés között, lassan emésztve fel minden energiánkat melyet ezelőtt arra használtunk hogy minél kevesebb külső-környezeti tényezőről keljen tudomást vennünk. Jönnek az idegen érzések, kiesnek korábbiak főleg a harmónia-témát érintőleg. És lassan visszaáll az élet az 'általános' és 'szokásos' tempójába és menetébe. A lábam újra fárad, a virágok illatát és a madárkák hangját átveszi a város bűze és zaja, míg végül szépen lassan rá nem ébredek: aki mindezt elnyomta eddig, most messze van.

Messze került tőlem földrajzi értelemben és nem az iránta való érzelmeim változnak hanem a közelsége okozta jótékony 'tudatmódosító' hatások. Most is, ha közel lennénk egymáshoz nem veszekednénk, ebben szinte biztos vagyok. Ha ott ülök vele szemben esélye sincs a sok kis gonosz szándékú egyednek mindenféle békés megegyezést szabotáló gondolat magvát ültetni a fejembe. "Nem is foglalkozik veled, érdekli is őt mit érzel.", "Lenéz téged, semmibe vesz." "Fárasztod, hogy hiheted hogy bármikor meg tud hallgatni?" és társaik.

Meglehetősen kellemetlen, de ez korántsem a legjobb szó erre az érzésre. Amint éleződik a helyzet, a távolságon túl az idő is rohamos tempóba vált, már nem is tudod mikor láttátok egymást utoljára, a helyzet kiéleződik és minden korábbinál károsabb módon kezdik el ezek a gondolatok mérgezni az elméd. Olyannyira felerősödnek, hogy már a konkrét indokokra sincs szükséged ahhoz hogy vérigsértve érezd magad, rombadöntve ezzel mindent.

Lassan úgy érzem, már ezek a mondatok se nyilalnak belém mint korábban. Egyszerűen csak amint elhangzik vagy megtörténik a bizonyos esemény vagy mondat, (mely régebben sem volt kellemes de a reagálás módja, minősége és milyensége mégis enyhébb és ésszerűbb volt), torkomat szorulás fojtogatja, fejem fájni kezd a hamarosan kitörni vágyó könnyek előhírnökeként míg szívem hevesen kalimpálni kezd, majd kiugorva mellkasomból és megremeg a lelkem.

Nem értem az érzést, úgy tudnám leírni, mikor az embert megalázzák, belegázolnak, és mit sem törődve érzéseivel magára hagyják nyomorúságában. Még mindig nem értem. Itt nem arról volt szó. Nem is akart megbántani csak nekem rosszul esett a válasza. Muszáj hibást keresnünk? Nem tehet róla se ő, se én. És ennek ellenére mégis engesztelhetetlen düh támad bennem, nem is tudom miért, talán ha bocsánatot kérne és megpróbálna megvigasztalni, de hisz miért tenné hiszen nem akart megbántani, nem tett valójában semmi rosszat, senki sem várná el tőle hogy megtegye, egyáltalán kinek jutna eszébe? De akkor mégis mihez kezdjek mérhetetlenül nagy sértettségemmel és dühömmel, ha az idő múltával mindez csak mélyebbre és mélyebbre nem süllyed a szívem legérzékenyebb pontjain keresztül, végigjárva inden korábbi sérelmet, míg végül jól megszedve magát minden eddigi hasonló vagy egyszerűen csak őhozzá köthető fájdalmas esettel jóllakottan letelepszik szívem legmélyebb kis csücskébe, és mint a fortyogó vulkán, belülről kezdi el emészteni minden jóindulatomat és ésszerű cselekvésre késztető vágyamat.

Mégis mit tehetek akkor ezekben az esetekben, ő bocsánatot kérni nem fog mert nem érzi hogy kéne, és nem is nevezhető kézenfekvőnek illetve indokoltnak, én pedig nem várhatom meg hogy folyamatosan csak ülepedjenek a gondok mert azzal mindkettőnk ellen dolgozom.

Ilyenkor sietek ide gondolatokat rendezni, mert ez az egyetlen módja annak hogy pont ekkor és itt, írásban, és szóban, senki nem fog beleszólni vagy befolyásolni mondanivalómat, minden gondolat őszinte és reális sorrendben bukik ki belőlem. Hogy utólag ki mit gondol róla az mindenkinek szubjektív ítélőképességének függvénye, magyarul szíve-joga eldönteni.

Nos ez mind szép és jó, de az egyik alapkérdés válaszért kiállt még mindig, mihez kezdjünk a fizikai távolsággal? Ha még frissen felindult és a már korábban jellemzett módon eltorzult reakciómat kéne leírnom az első gondolat természetesen az lenne hogy miért nincs itt velem? Ha már egy értelmesebb gondolkodási szintre el tudok jutni azt mondom, hogy erről egyikünk sem tehet, az élet diktálja a feltételeket, és muszáj racionálisan gondolkodni bizonyos esetekben ahhoz hogy földi életünk, lelki megfelelőjének alapjaként biztosítva legyen. Vannak akik ebből bátran és magabiztosan megpróbálnak kitörni, van ki sikerrel van ki kudarccal, ám a legtöbb ember számára ez valóban fáradtságos munkával érendő el, ha kell olyan helyen ami messze van és amit nem szeret.

Majd eljutok a másik szélsőséges megoldásig, én miért nem maradhatok fennt vele? Jóformán bármire képes lennék csak hogy ezt a másfél évet egy pillanat alatt átugorhassam és folytathassam a múltban megvillanó gondtalan harmonikus életet.

Végül rájövök hogy egyik megoldás sem valósítható meg ilyen-olyan okokból kifolyólag és rámköszönt a kínlódás, a szenvedés a tudattól hogy egyelőre nincs más út mint a tűrés. A minden maradék energiaforrásunkat felemésztő tűrés, melyben mindig ott bújkál az időtlenség félelme, sosincs biztosan kijelentve meddig kell takarékoskodni azon a nagyonis véges határú kis energiamaradékon. És ez terméeszetesen maga után vonja a már jelentkező tünetek okául szolgáló problémákat: türelmetlenség, düh, magasabb fokú érzékenység, magányérzet...

Ki tudja mikor ér véget. És mivel lehet segíteni rajta, de minimum enyhíteni a tüneteket.

Erre a területre még nem terjedt ki az orvostudomány érdeklődése.

Milyen kár...

Szerelem és problémák

Nem tudom mi van velem. Úgy érzem egyszerre megfordult velem a világ. Nem tudok tisztán gondolkodni és megint úgy ráz az idegesség mint hetedikben mikor eluralkodott rajtam a stressz. Embereket bántok meg magam körül, olyanokat akiket mindennél jobban szeretek. Küszködök a sírással, és nem tudom rendbetenni magam. Zilált vagyok, a külsőm is az, belül pedig minden tiszta görcs. Nem vagyok egészen százas az is biztos. Próbálok magambazuhanni és közben kijönni a gödörből. Sajnáltatom magam de közben a küzdelem valós. Nem is tudom mi történik velem.

Lelkigyakorlat.

Nyilvánvaló hogy agymosás volt. Egy háromnapos tudatmódosító program, ami olyan bravúrosan fel volt építve, hogy sikerült elhitetni a hallgatóval hogy igazi.Ha ezt most egy vallásps ember olvassa megbotránkozik, de minimum csúnyán néz, hiszen ki vagy mi vagyok én hogy ilyet merek állítani? Hiszen az osztály nagy része élvezte és tanulságosnak tartotta. Miben különbözöm én? Nem, ez nem valami egónövelő monológ. Arról van szó össz-vissz hogy vannak dolgok amik bennem kishíjján már majdnem teljesen kiforrtak, míg a többiekben ezeken a helyeken a letöbb esetben még üresség volt. A legtöbb dolog amit a pap elmondott úgy hangzott mintha én daráltam volna egy barátnőmnek az elveimet. A legtöbb témában szinte teljesen egyeztek a hallottak a már korábban elképzeltekkel. És ahogy ő is mondta, az ember a világszemléletét több helyről szedi össze. Vesz egy kicsit innen, vesz egy kicsit onnan. Viszont ha egy embernek már elég szépen alakul, meglehetősen zokon veszi ha utólag belepiszkálnak a már kész pontokba. Én is így vagyok vele. Sokmindennel úgy éreztem, hogy már készen van, nem szeretném tovább formálni, nekem így megfelel ahogy van. És akkor jön valaki aki mindenáron beléd akarja döngölni hogy márpedig ahogy te elképzelted az rettenetes, helytelen és elfogadhatatlan. Még szép hogy összeszorul a kicsi gyomrom. A kétségbeeséstől, az ijedtségtől, a megaláztatástól és a dühtől. Ilyenkor a hangulatomtól függ hogy melyik lesz ezek közül az érzések közül dominánsabb. Van hogy azonnal felébred bennem a dac és dühös leszek, hiszen hogy meri azt mondani nekem hogy annak ellenére hogy én boldog vagyok, a párom is boldog, és minden tisztán átlátható, ennek ellenére én abszolút helytelenül teszem amit teszek? Vagy megijedek, hogy talán a párom nem felel meg a definíciónak, milyen az "ideális házastársnak való". Ekkor kétségbeesek és összezavarodok hiszen hol vagyok még ettől a témától, gondolnom is felesleges még erre ilyenkor, de ekkor jön egy újabb, még fájdalmasabb döfés, hogy már ilyenkor gondolni kell arra hogy érdemes-e valakivel oly sok időt eltölteni akiről biztosan tudod hogy nem lesz a későbbiekben alkalmas párod? A dac újra ringben, honnan tudhatná ő azt hogy nem lenne az? Csak mert nem olyan hitbuzgó, vagy mert fiatalon még ő sem gondol arra hogy dejó lenne már családot alapítani? Különben is, mióta garancia az arra, hogy ha megfelel az illető a definíciónak, vagy ha a pár olyan keresztényi és vallásos, mióta garancia ez arra hogy tuti biztosan benne lesznek a statisztika azon egy esetében a háromból amelyik együtt marad? Annyi példát hallottam már ilyen párokról és mégis, keserűbb a sorsuk mint az átlag pároknak...

Persze hogy szoktam a jövőbe nézni, lányból vagyok a fenébe is, a génjeimben hordom a vágyat hogy egyszer családot szeretnék, gyerekekkel. De még nem most. Persze, az embernek szüksége van tanácsokra, de ha ezek utasításokká és parancsokká válnak, szinte bármire hajlandóvá válok csak hogy azoknak ellenszegüljek. Én sok dologban nem látok hibát vagy rosszat, ők mégis leszidnak érte és próbálnak átnevelni és persze, értem hogy azért kell az átnevelés mert nem látom rossznak azt amit ők rossznak ítélnek de könyörgöm, mi az a bombabiztos bizonyíték ami egyszer s mindenkorra eldönti hogy az ő elképzelésük az igaz? Honnan a fenéből az a fenebiztos meggyőződés? Ha nekik az emberi természetből fakadóan azért az övék a legigazabb tanítás mert mindenki a sajátjában bízik akkor a saját elképzeléseim egyenrangúak az övékkel. Egyenrangúak, ugyanolyanok, csak mások. Az alapvető különbséget abban látom hogy ők ezt nem hajlandóak elfogadni, és képtelenek ennek az elismerésére, és ahelyett hogy megbékélnének a helyzettel, mindenáron rá akarják eröltetni az elképzeléseiket a többi emberre, hiszen egységben az erő. Azok a vallások és elképzelések melyek nem számlálnak annyi hívőt, kevesebb hanggal rendelkeznek, dehát ez mindenhol így van nemigaz? Csak engem zavar az az általános tény is, hogy az emberek ha többségre találnak, hajlamosak elveszíteni az egyéni céljaikat, hajlamosak csak sodródni az árral, és zokszó nélkül elfogadnak bármit amit a többi diktál, csak hogy ki ne taszítság az egységből. Az ilyen ember képes legrosszabb esetben állattá süllyedni, és ez inkább jellemzője az alacsonyabb intelligenciahányadossal rendelkező egyedeknek.

Mielőtt bárki is félreértené, nem ócsárolni akarom az egyházat. Védjék nyugodtan az igazukat. Csak tőlem ne várják el hogy ne forduljon fel a gyomrom attól mikor a pokollal fenyegetve prédikálnak hogy bár az Isten senkit sem kényszerít semmire, szabadakaratot adott, és sosem kérlel, csak nyitva hagyja előttem a kaput, elkárhozok ha nem őt választom.

Az ilyen emberi hibák képesek arra hogy az eltérően gondolkozó embert mégjobban eltaszítsák az Istentől, vagy éppen a hasonló emberi hibákat magukhoz vonzák s ezáltal bővüljön a közösség. Ahhoz hogy valaki "jó istenhívő" legyen, kell egy alap beállítottságú gondolkodásmód. Erre születni kell. Képes vagy-e ilyen szintű szolgalelkűségre vagy sem. Persze, lehet tanulni is az ilyet. Na meg hajlandó vagy-e más eszméket is beengedni a látókörödbe vagy begubózva ragaszkodsz ahhoz a "jól bevált"-nak hitt eszmerendszerhez, és egész életedben megamaradsz egy biztonságosnak tűnő burokban. Ha sose jössz ki belőle, előbb vagy utóbb olyan konfliktusokba keveredsz amit elkerülhettél volna ha tiszteletben tartottad volna más emberek nézeteit is, és legalább a különbözőség szintjén elfogadtad volna. Ez van, ezt dobta a gép, én nem ilyen vagyok. Én végtelenül kíváncsi vagyok a többi féle felfogásra. Minden ember hisz a Természetfelettiben. Abban hogy nem ő maga a legnagyobb hatalom. Nem csak mozgó test, egy fenséges lélek, melyet valami egészen biztosan kívülről segít.

Egyszer talán majd elfogadom hogy a kereszténység a legnemesebb és legtökéletesebb magyarázat erre a jelenségre. De honnan tudhatnám vagy honnan tudhatja bárki is hogy ez a legjobb, ha a többiről azt se tudja milyen? Emberek milliói élnek boldogan más vallásokban, boldogak, és bár tudják mit tanít az egyház, nem vágynak már elvekre. És mégis élnek. Érthetetlen, nemdebár?

No de kicsit vissza a szerelemhez.

Mi van akkor, ha az elképzeléseitek, vágyaitok és életmódotok, bár hasonlít, mégis meglehetősen különböző? Meddig van értelme erőfeszítéseket tenni azügyben hogy ezeket a különbözőségeket közelítsük egymáshoz, mikor ajánlatosabb már inkább belátni hogy ami nem megy az nem megy? Kívánhatjuk- e a végtelenségig azt a másiktól, hogy alkalmazkodjon hozzám? Mehet-e ez a saját valóságának rovására? És ha végül megváltozik, ugyanúgy fogom-e szeretni, hisz a "hibás" példányba szerettem bele, és tudva való hogy hibáiért szeretjük a másikat.

Mi történik akkor, ha kiderül a két félről, hogy tulajdonképpen nem ugyanazt várják ettől a kapcsolattól? Tényleg kényszeríteni kell egymást és formázgatni míg végül mindketten hatalmas változásokon megyünk keresztül, mely folyamat végén szint rá se ismerünk a másikra? Ez így elég keménynek hanzik. Lehet hogy az is, de ezek járnak a fejemben.

Egyszer anyukám, mikor rajzolni tanított, azt mondta: sose félj kiradírozni azt amit már megrajzoltál. Ha már annyi a javítani való, hogy több a hibás pont mint az ami viszont úgy tetszik, van hogy érdemesebb kiradírozni az egészet, mert tudok én ennél jobbat is rajzolni. És miért ne tenném meg, mert valóban benne van a pakliban hogy jobban csinálom meg mint hittem volna. De ez vajon mennyire igaz az emberi kapcsolatokra? Ha a másikban már annyi hiba halmozódott fel, hogy szinte tökéletesen tudja ellensúlyozni azt a néhány tulajdonságot amiért viszont majd megőrülök, tényleg megoldás és vajon tényleg jó megoldás végetvetni a kapcsolatnak? Az elmúlt 3 nap egyik gondolata volt hogy: olyan sokan mennek férjhez azokkal az érvekkel és indokokkal hogy ez az ember nekem még megfelel, jól keres, jól néz ki, tulajdonképpen egész rendes ember, jó lesz ő házastársnak, és feladják a keresést valaki olyasvalaki után aki talán ezekkel a tulajdonságokkal pont nem rendelkezik viszont kit érdekel hisz ő lesz a másik fele, úgy fogják egymást szeretni. Teljesen elvágják magukat attól a lehetőségtől hogy valós boldogságot találjanak, csak mert a biztonság akkor épp fontosabb kérdésnek tűnt. De egy ilyen kapcsolatban hol marad a szerelem? Az a szívetmelengető, viharos és szenvedélyes, mindent felkavaró szerelem?

De valahogy ez sem stimmel. Az se tűnik jó megoldásnak hogy csak azért mert az illető nem tökéletes rögtön félredobjuk mondván találok én ennél sokkal jobbat is. Valami mégis hozzáláncol. Mert mindezek ellenére szeretem.

Szerelem már van, a kapcsolat létrejött, mi a következő lépés? Hosszabban fenntartani ezt a kapcsolatot. Mindketten szeretnénk? Nem tudom. Én úgy hiszem szeretném, hogy ő mennyire vagy ha igen milyen okból, nem tudom biztosan, számomra a lényegesebb kérdés mostanában inkább a "milyen áron?". Mennyit kívánhatok a szerelmemtől ami még nem méltatlan és elfogadhatatlan? És amitől talán a legjobban rettegek:

Ha előállok a vágyaimmal és kéréseimmel, nem fog-e ő új rajzot kezdeni?...

Ha rájön, hogy én talán többet várok a mi kapcsolatunktól, olyasmit amit ő nem szeretne vagy úgy érzi nem tudna megadni, nem fog-e megtorpanni? Lehet csak az időzítés rossz, lehet később ő is igényelné, talán csak túl korán jöttem ezzel elő... Mégis, olyan gondolatok támadtak rám amik megsürgették ezeknek a kérdéseknek az előjövetelét. De mi van ha már azok a vágyak is felkerülnek a tiltólistára hogy feltegyem ezeket a kérdéseket? A bennem most tért hódítani vágyó eszmék újabban éles ellenétbe kerültek az addig már bennem vígan éldegélőkkel, amik mellesleg egyeztek az ő eszméivel is, így az újak az övéivel is megütköznek.

És jön az éles kanyar. A vágyaimnak gátat szabtak.

Falba ütköztem.

Menekülni szerettem volna, de valahogy a menedék ajtaja zárva volt. Nem ostromolhatom azt ami számomra szinte a legfontosabb érték...

Közölte velem hogy nem szeretne most foglalkozni a problémáimmal. Nem szeretne mélyre menni.

Ném kényszeríthetem rá hogy merüljön velem olyan mélyre amilyen mélyr ő nem szeretne.

De én sem úszkálhatok csak a felszínen ha a mélybe vágyok...

Olyan nehéz ez. Így egyre és egyre messzebb úszunk egymástól... És már látom a végét...

Nekem kell majd engedni... Az ellentét abból adódik hogy míg én már vágyom a mélységekre, addig neki még nem igénye. Én még meg tudok maradni a felszínen is... Megvárom őt, ha azt mondja hogy valamikor majd ő is velem jön.

De reszketek. Mi lesz ha egyszer úgy gondolja majd hogy mostmár merülne... de már nem az én kezemet akarja fogni?...

Meddig várhatok biztonságban? Érdemes-e nyílt terepre menni?

.

.

.

Van nekem jogom már most ilyen kérdéseket feltenni?

.

.

.

Van értelme?

.

.

.

Mihez kezdenék a szívem másik fele nélkül...

Már megint...

...nem tudok semmit se kezdeni ezzel a helyzettel. Rossz a kedvem de még én magam se tudom miért, vagy mitől. Talán haragszom, vagy csak rosszul viselem az események az enyémtől eltérő menetét, nem tudom. De miért nem vagyok képes megszólalni? Mindig is jobban szerettem írni. Nyugodtan átgondolhatom a szavaimat, mondataimat. Nem sürget senki és semmi. Nincs kínos hallgatás. Írásban minden csöndesebb. Nem hallom hogy mondja a szavakat, nem látom hogyan mozog az ajka. Sok baj forrása, annyi mindent érthetünk így rosszul. Mégis jobban kedvelem. Vonz a szavak rejtelmessége. Azt látok bennük amit akarok, úgy értem ahogy szeretném, elfedhetem a szomorú igazságot ha úgy tetszik. Szomorú? Nem tudhatom, csak mondatokat látok, ki tudja, lehet egy mély, hosszú sóhajjal lehelné ezeket a szavakat, talán nevetve mondaná. Néha kicsit kell ez a kellemes bizonytalanság. Ebben találom meg azt a biztonságérzetet hogy talán nem rontom el. Talán a kezeim szabadabbak az ajkaimnál, hátha ők le tudják írni amit nem tudok kimondani. De mi történt? Írni se tudtam...

Talán mélyen legbelül remélem hogy érti azt amit én nem. Hogy ő tudja mi bánthat, és bosszant hogy nem így van. Nem tehet róla... és én sem tehetek. Bár én talán mégis. Csak jobb lenne azt mondani hogy nem. Miért nem tudom elfogadni hogy senki sem tökéletes? És hogy az ember annyi titkot halmoz fel magában hogy még ő maga sem tudja a válaszokat, nemhogy valaki más. De majd' beleőrülök... hogy nem tudom felfogni az érzéseimet. Nem találom az okokat. Megőrülök. Megőrjít.
Mit tehetek? Mit kéne tennem? Ostoba vagyok és önfejű, miért nem tudom csak azt mondani hogy "most ne"? Vagy hogy "majd elmúlik". Ő se szenvedne talán annyira. De mégis, kicsit olyan mintha rá is haragudnék. De miért, mit csinált? Lehet már az bosszantott fel ahogy próbált csendesíteni. Azt gyűlölöm, bárki teszi. Mindenki azt hiszi attól lesz jobb ha nagy levegőt veszünk és minden fájdalmas szót visszatartva úgy teszünk mintha semmi gond nem nyomasztana minket. Mintha minden baj elszállna azzal a szóval hogy "nyugalom". Mindenki csak kezelni akarja a problémákat. Nem keresi az okát. Kimondhatatlanul bosszant. De ha rá csak onnantól haragszom hogy csitítani próbált, előtte miért voltam dühös? És miért nem tudtam megelőzni hogy rá is megharagudjak....?
Talán maga a beszélgetés. Muszáj minden nap beszélgetni? A legtöbbször úgy várom már hogy nyugodtan cseveghessünk este, de néha nem érzem magam elég erősnek hogy mindenáron témák tömkelegével halmozzam el, néha nem érzem magától értetődőnek hogy megszólaljak. Szeretek beszélgetni. De különbség van önszántamból-mesélés és érdeklődés miatt-válaszolás így párbeszéd között. Talán nem is érdekli miről beszélek, csak a hangom hallgatja. Nem is mindig van újságolni való. Talán ma nem történt több annál amit már úgyis tudsz. Csöndben vagyok, nem tudom mit mondjak, de ezt a hallgatást úgy tűnik csak én érzem kínosnak. Úgy látszik csak engem fojtogat. Nem tehet róla, mások vagyunk. De ha ezt tudom miért?... Miért szorítja szorosan össze a számat a dac és a sértettség akárhányszor szembesülök ezzel? Miért várom hogy ez megváltozzon? Miért akarom hogy ő változzon? Hiszen úgy szeretem ahogy van.
Ilyenkor sírok.
Könnyezik a lelkem...

Fontosnak lenni...

Gyakran gondolkodom azon vajon mennyire vagyok fontos másoknak. Vagy éppen azon, van-e olyan személy aki legalább olyan lényegesnek tartja ezt a kérdést mint én. Úgy gondolni valakire, olyan odaadással, hogy jóformán bármit képes vagyok félretenni ha szüksége van rám vagy ha csak beszélgetni van kedve, ha ölelésre vágyik vagy hogy valaki vele együtt sírjon. A legtöbbször attól tartok hogy ez csupán egy álomkép, mesékbe illő valaki, soha nem létezett és nem is fog. Ha belegondolunk, a mai rohanó világban, a millió felől érkező külső hatások lehetetlenné teszik hogy figyelmünket egyetlen dolog felé irányítsuk és így egyvalakire koncentrálhassunk. Kínoz a tudat hogy lehet létezik olyan ember aki szívesen figyelne rám és talán valóban fontos vagyok a számára de teendői miatt kénytelen háttérbe szorítani. Még jobban elszomorít, hogy a valóban mellőzhetetlen dolgai okán - ha már volt ok amiért félre kellett tennie -, egyre csekélyebb jelentőségű ügyei is előrébb kapnak helyet nálam. Az eredmény pedig iszonyú: egyre értéktelenebbnek érzem magam. Senki sem ért meg és senki sem akar velem lenni. Mindenkinek akad "fontosabb" dolga nálam, mindenkinek akad "jobb" elfoglaltsága mint hogy velem legyen. Ez pedig már csak önhergelés. A legtöbben erre azt mondják, "ugyan már, ez nem így van!" meg hogy "túlreagálod a dolgot!". Biztos igazuk van. Hiszen csak túlreagálom. Valószínűleg minden úgy is van ahogy mások mondják. De ha mindenki másnak van igaza, akkor nekem nincs is? Nekem mikor van igazam? Gondolom akkor ha ugyanazt mondom amit ők. És így veszett oda az egyéniségem jelentette érték, már nem is fontos hogy vagyok-e vagy sem, nem igaz? Bizony, ilyen egyszerű az egész. Ezért nem létezik ilyen személy. Mert nincs olyan aki kizárólag a saját véleményei és elvei alapján él. Mindenki alkalmazkodik valamihez és elfogad valamit, valamilyen normát, és minél több elvárásnak próbálunk megfelelni és azonosulni az elfogadott mintákkal annál többet veszítünk el önmagunk másságából, egyre hasonlóbbakká válunk a többiekkel, így alakul ki belőlünk majd a "nagy massza". Abban pedig már nem számít hányan vannak, lassan senki sem lesz fontosabb a másiknál, elvész a régi érték. Ettől érzem magam olyan nyomorultul. Egyre több szerettem halad lassan efelé az állapot felé, mindenki el van havazva, senki se tud megállni már kis időkre se hogy meghallgasson. Természetesen ez se igaz. Az esetek többségében akad valaki akinek épp el tudom sírni aktuális bánatomat. És persze nagyban igaz az a megállapítás hogy "te sose tudod kibeszélni magad, mindig van mit mondanod!". De ez valóban elég ok arra hogy beletörődjek a dolgok ilyenforma menetébe? Pont erről beszéltem. Hogy olyasvalakire vágyom aki olyannak fogad el amilyen vagyok. Aki elbír engem. Aki megérti és elfogadja hogy nekem ennyi beszélgetésre van szükségem ahhoz hogy ne érezzem magam egyedül. Na itt jön az hogy milyen önző vagyok. Mert ilyen módon már jóformán teljesen kisajátítok egy embert, mert hát hol marad magánélete annak akit ennyire igénybe veszek? Tényleg nem létezik ilyen ember. Ebbe őrülök bele. Hogy olyasvalakibe szeretnék kapaszkodni aki nincs. Olyan valakire vágyom aki még nem született meg és nem is fog sose. Így hát marad a blog...

Szörnyű nagy félelmem ebből kifolyólag, hogy azok, akik hellyel közzel, mikor úgymond "normális" vagyok megtűrnek, egyszer majd megelégelik a hülyeségeimet és elhagynak. Mondhatjuk persze hogy olyan személyek akik biológiailag hozzánk vannak kötve mint pl. a szülők, nem tudnak igazán elhagyni, pedig ha csak azt vesszük mennyi ma is az elhagyott gyermek vagy az olyan aki alig találkozik a szüleivel, igenis el tudnak hagyni. Nem a fizikai távolság, hanem amiről már írtam. Hogy nem vesszük észre de egyre kevesebbet érintkezünk, beszélünk egymással, már nem számíthatunk rájuk úgy mint rég. Egyre több dolog kerül elénk a ranglistán, akár tudatosan akár kényszerszerűen, de az akadályok beépülnek és elszakítanak egymástól. Nem tudunk együtt lenni úgy mint szeretnénk. Az én félelmem esetében ezeknek az akadályoknak egy hatalmas része belőlem fakad. A mai világban túlzottan magasröptűnek ítélt igényeim kielégítetlenül maradnak, kellemetlenül érzem magam, és mivel nem sikerül semmivel se kompenzálni a felmerülő problémákat, a másik értetlenül állva végtelennek tűnő magyarázkodásaim előtt megelégeli a veszekedéseket és otthagy... És majd egyszer, mikor már nem maradt senki aki el bírt volna viselni, magányos száműzetésbe vonulok, problémáimat a még megmaradt esőerdők feláldozásával papírmilliókra vetem, és növényekkel veszem majd körbe magam, esetleg néhány macskával, így jó eséllyel halálom után nem marad nyomom a földön...

Na ez elég erősre sikeredett, nyugalom, nem készülök se rituális öngyilkosságra és persze korántsem ilyen drasztikus a helyzet, de komolyságát bizonyítandó igenis gyakran lyukadok ki ilyen gondolatok népes csoportjára, de mivel senkit se akarok se untatni se megijeszteni, nem nagyon beszélek ezekről.
Mindig is aggódtam amiatt hogy alkalmazkodási kísérleteim túl közel visznek a természetesség és az alakoskodás határvonalához. Mára már úgy érzem pont rajta állok, és ide-oda hintázgatok fölötte. Félek hogy egy nap ráébredek: "de hisz én egészen más vagyok mint amilyennek ismernek az emberek, vajon egészen idáig csak játszottam?". Rettentően félek egy ilyen felismeréstől. Attól pedig egyenesen rettegek hogy ezzel a felismeréssel valakit megfosztok valamitől ami talán egyszer fontos volt neki...

Van-e értelme?

Már megint. Megint ott tartok, hogy nem érdekel hogyan fogják fogadni az érintettek de jogosan cselekszem mikor kijelentem hogy nekem nincsenek igazán barátaim. Azok akiket én a legjobbaknak tartottam, mikor a legnagyobb szükségem volt rájuk mintha erről megfeledkeztek volna. Ők elvárják tőlem hogy olyan odaadással legyek feléjük mint a legkedvesebb szeretteim felé de ők ugyanezt valaki más iránt táplálják. És értetlenül fogadják mikor valahogy nem érzem magam olyan jól a társaságukban. De kérdem én, van valami felsőbb eszme vagy értékrend ami szerint hűséggel tartozom nekik? Nem, ez a hűség ami miatt képtelen vagyok otthagyni őket tőlem származik, az én fejemben született, az én teremtményem. Mennyivel nehezebb valami olyasmit leküzdeni amit saját magunk állítottunk igaz? Mondjuk ez általános igazság. De miért kell a megannyi akadály mellé még nekünk is pluszokat adni, mintha nem lenne így is elég nehéz a dolgunk. Mert szükséges. Ha nem találok a könyvemben olyan típusfeladatot amit gyakorolnom kell hát keresek máshol. Ha nincs meg az a kihívás ami által megismerhetem magam és kifejlődhet az egyéniségem hát kreálok magamnak. Ha nem adatik meg magától az a szituáció amiben szembesülhetek azzal az érzéssel és felismerhetem azt a szükséges tulajdonságot ami annak a megoldásához kell, hát megpróbálok összehozni egyet. Anélkül hogy tudnánk róla egy sor próba elé állítjuk saját magunkat amely a mi egyéni fejlődésünket szolgálja.

De mi történik akkor ha nem tudok megbirkózni a feladványokkal? Magamba zuhanva várom egy szebb nap eljövetelét ami majd elhozza számomra a megkönnyebbülés érzését: valaki levette vállamról a terhet. És ezután eszmélek majd csak rá hogy mekkora hibát követtem el mikor feladtam a próbálkozást. Ha tudtam jól mire vállalkozom és úgy ítéltem meg képes vagyok az elvégzésére, úgy kell lennie. Ha pedig menetközben felismertem hogy jelenlegi erőm nem elegendő a cél eléréséhez hát a józan ész fogalmába kapaszkodva lemondok róla vagy félreteszem. De sohasem a kimerültséggel és az emberi korlátaimmal takarózva hátrálok meg a feladattól. Azzal saját magam árulnám el. Ha már egyszer a sarkamra álltam és eltökéltem magam az önálló és céltudatos életre nem okozok saját magamnak csalódást.
Ha a hűség tartja össze a barátságokat mi szakítja szét őket? A távolság, netalántán az idő? A különböző stílus és életszemlélet? Az enyéimet néha úgy érzem már csak a fentebb említett, magam által felerősített hűség tartja össze, melynek bár érzelmi részei hajszálakon függnek, még mindig igen nagy összetartóereje van. Itt jön a nagy drámai kérdés, van-e így értelme? Van-e értelme megmaradni és meghagyni egy olyan kapcsolatot melyben a felek már nem érzik jól magukat, csak az egymásnak hirtelen, meggondolatlanul tett fogadalmaik tartják össze őket? Mondhatnám hogy nincs. De valamiért úgy érzem hogy pont a magam által megszabott feladványt rontom el így. Hol a határ, ami segít eldönteni hogy az amit teszek még érdemi fejlődésem előremozdításáért felelős, vagy már csak értelmetlen küzdelem egy nem létező értékért? Jutok-e előbbre azáltal hogy kimerült, fáradt álmokat hajkurászok melyekben egykor oly fenséges kincseket véltem látni? És ha nem is segít vajon nem tesz-e kárt a lelkemben? Ha nem sikerül - márpedig ha már értékét elvesztette nem sikerülhet - elérnem azt amire vágytam, nem okoz-e majd a sikertelenség olyan traumát, csalódást ami tönkretehet bennem valamit?

A tanulásról...

Lássuk csak. Eme szent órában még nagyban a töri fölé görnyedve kéne magolnom de valahogy nem megy. Mily meglepő. Mintha valaha is ment volna. Sose tudtam magolni, sose értettem mire való, hogy miért jó az. Ha valamire azt mondják később még hasznát veszem, megpróbálom megtanulni, megérteni, de nem magolni... Ami meg egyszer számomra tök felesleges arról ne akarják már elhitetni velem hogy legalább annyi időt ha nem többet kéne vele foglalkoznom mint azt egyébként teszem. Elismerem, tényleg gyerekes és lusta szöveg mikor a gyerek azt mondja matekórán hogy "ugyanmá, mikor fogok én az életben másodfokú egyenletet használni?" hiszen elméletileg a logikai gondolkodásunkat segíti, de mégis mikor fizikából képes azzal nyúzni az agyamat a tanár hogy karókat fog osztogatni ha valaki valamit nem tud, elég pipa leszek tekintve hogy a fizika nem érettségi tantárgy és továbbtanulási terveimben is igen csekély jelentősége van. Vajon itt most ki a gyerekes, én vagy a tanár? Persze, képzelem hogy "érettebb" olvasóim alapból rám voksoltak volna, de most komolyan, miért nyaggat ezzel mikor ő is tudhatja mennyi dolga van manapság egy 3-osnak, és szemmel láthatólag nem élvezem az órákat. Valahogy mindig oda lyukadok ki hogy kicsinyes bosszúból és sértettségből, bántja hogy az osztályban kb. egy embert érdekel a tárgya, alapból lesajnálja a törit és az irodalmat, mondván az olyan "csinált tudomány". Félnék tanár lenni. Nem, nem a diákoktól félek. Félnék hogy előbb vagy utóbb de kibuknának diákkori sérelmeim és akarva akaratlanul is újabb "bosszúállókat" nevelnék. No de ezen felesleges aggódni mert nem készülök tanárnak.:) Éljen a művészet!:D És éljenek a művészek!^^ Alkotásra és vidámságra fel!:D

Vasárnap este...

Tulajdonképpen nem tudom mit írhatnék. Azért akartam blogot kezdeni, hogy zavartalanul irogathassak azt amit csak akarok, bármit ami az eszembe jut, következmények nélkül, de félek ezt nem tehetem meg amennyiben ezt mások is olvassák és itt felmerül a kérdés akkor miért pont neten akarok naplót írni? Na pont ez az amit nem tudok. Szeretek gépelni és a blog szép rendben tudja tartani a kis bejegyzéseimet. Ha gondolod kommentelgess és a végén még kiderül hogy hasonlítunk és barátok is lehetünk!:) Hisz barátok mindenkinek kellenek nem igaz? Én is nagyon vágyom párra. Olyanokra akik kicsit meg tudják érteni milyen vagyok. Na de már megint a tervek. Most nincs kedvem előre nézni még. Persze kell azt is. Nem is olyan régen beszélgettünk erről a barátommal. Hogy mennyire fontos előre vagy épp hátra tekinteni. Nagyon kíváncsi voltam és vagyok a múltjára, hogy ő milyen volt régen és meglepett eleinte milyen keveset tudott vagy akart mesélni. Én viszont folyton a múlton merengek, a híres "mi lett volna ha" kérdéssel játszok.Vajon ha másik suliban kezdek, ha nem találkozok bizonyos emberekkel, ha jelentkezek versenyekre és ha nem mondtam volna ki bizonyos dolgokat... De ugye ez sem feltétlen a legmegfelelőbb megoldás. Annyit rágódok ezeken a dolgokon és legnagyobb részükön már nem tudok változtatni. Ahelyett hogy ilyen "felesleges" dolgokra koncentrálok összpontosíthatnék a jövőbeli terveimre, építhetném a kapcsolataimat és megpróbálhatnék minél előbbre és feljebb törni, hogy sose mondhassam azt nem tettem meg mindent a céljaimért. De ha nem gondolnék eleget a múltra már nem lennék az aki vagyok. Persze, mind folyamatosan változunk de... én szeretnék minél többet megőrizni a régi magamból. Azért olyan fontos számomra a múlt mert az alapján szelektálok, min kell változtatni és mit kell megőrizni. És mi az ami mindig segíteni fog, ami mindig megmelengeti a lelkem legyek bármilyen szomorú és bánatos vagy valaki emléke hogy sose érezzem magam egyedül. Csak remélni tudom hogy ennek a szelektálásnak köszönhetően lesz olyan aki kedvel és/vagy szeret majd. Mert hát ez egy szép cél. Szerintem...