Már megint...

...nem tudok semmit se kezdeni ezzel a helyzettel. Rossz a kedvem de még én magam se tudom miért, vagy mitől. Talán haragszom, vagy csak rosszul viselem az események az enyémtől eltérő menetét, nem tudom. De miért nem vagyok képes megszólalni? Mindig is jobban szerettem írni. Nyugodtan átgondolhatom a szavaimat, mondataimat. Nem sürget senki és semmi. Nincs kínos hallgatás. Írásban minden csöndesebb. Nem hallom hogy mondja a szavakat, nem látom hogyan mozog az ajka. Sok baj forrása, annyi mindent érthetünk így rosszul. Mégis jobban kedvelem. Vonz a szavak rejtelmessége. Azt látok bennük amit akarok, úgy értem ahogy szeretném, elfedhetem a szomorú igazságot ha úgy tetszik. Szomorú? Nem tudhatom, csak mondatokat látok, ki tudja, lehet egy mély, hosszú sóhajjal lehelné ezeket a szavakat, talán nevetve mondaná. Néha kicsit kell ez a kellemes bizonytalanság. Ebben találom meg azt a biztonságérzetet hogy talán nem rontom el. Talán a kezeim szabadabbak az ajkaimnál, hátha ők le tudják írni amit nem tudok kimondani. De mi történt? Írni se tudtam...

Talán mélyen legbelül remélem hogy érti azt amit én nem. Hogy ő tudja mi bánthat, és bosszant hogy nem így van. Nem tehet róla... és én sem tehetek. Bár én talán mégis. Csak jobb lenne azt mondani hogy nem. Miért nem tudom elfogadni hogy senki sem tökéletes? És hogy az ember annyi titkot halmoz fel magában hogy még ő maga sem tudja a válaszokat, nemhogy valaki más. De majd' beleőrülök... hogy nem tudom felfogni az érzéseimet. Nem találom az okokat. Megőrülök. Megőrjít.
Mit tehetek? Mit kéne tennem? Ostoba vagyok és önfejű, miért nem tudom csak azt mondani hogy "most ne"? Vagy hogy "majd elmúlik". Ő se szenvedne talán annyira. De mégis, kicsit olyan mintha rá is haragudnék. De miért, mit csinált? Lehet már az bosszantott fel ahogy próbált csendesíteni. Azt gyűlölöm, bárki teszi. Mindenki azt hiszi attól lesz jobb ha nagy levegőt veszünk és minden fájdalmas szót visszatartva úgy teszünk mintha semmi gond nem nyomasztana minket. Mintha minden baj elszállna azzal a szóval hogy "nyugalom". Mindenki csak kezelni akarja a problémákat. Nem keresi az okát. Kimondhatatlanul bosszant. De ha rá csak onnantól haragszom hogy csitítani próbált, előtte miért voltam dühös? És miért nem tudtam megelőzni hogy rá is megharagudjak....?
Talán maga a beszélgetés. Muszáj minden nap beszélgetni? A legtöbbször úgy várom már hogy nyugodtan cseveghessünk este, de néha nem érzem magam elég erősnek hogy mindenáron témák tömkelegével halmozzam el, néha nem érzem magától értetődőnek hogy megszólaljak. Szeretek beszélgetni. De különbség van önszántamból-mesélés és érdeklődés miatt-válaszolás így párbeszéd között. Talán nem is érdekli miről beszélek, csak a hangom hallgatja. Nem is mindig van újságolni való. Talán ma nem történt több annál amit már úgyis tudsz. Csöndben vagyok, nem tudom mit mondjak, de ezt a hallgatást úgy tűnik csak én érzem kínosnak. Úgy látszik csak engem fojtogat. Nem tehet róla, mások vagyunk. De ha ezt tudom miért?... Miért szorítja szorosan össze a számat a dac és a sértettség akárhányszor szembesülök ezzel? Miért várom hogy ez megváltozzon? Miért akarom hogy ő változzon? Hiszen úgy szeretem ahogy van.
Ilyenkor sírok.
Könnyezik a lelkem...