Már megint. Megint ott tartok, hogy nem érdekel hogyan fogják fogadni az érintettek de jogosan cselekszem mikor kijelentem hogy nekem nincsenek igazán barátaim. Azok akiket én a legjobbaknak tartottam, mikor a legnagyobb szükségem volt rájuk mintha erről megfeledkeztek volna. Ők elvárják tőlem hogy olyan odaadással legyek feléjük mint a legkedvesebb szeretteim felé de ők ugyanezt valaki más iránt táplálják. És értetlenül fogadják mikor valahogy nem érzem magam olyan jól a társaságukban. De kérdem én, van valami felsőbb eszme vagy értékrend ami szerint hűséggel tartozom nekik? Nem, ez a hűség ami miatt képtelen vagyok otthagyni őket tőlem származik, az én fejemben született, az én teremtményem. Mennyivel nehezebb valami olyasmit leküzdeni amit saját magunk állítottunk igaz? Mondjuk ez általános igazság. De miért kell a megannyi akadály mellé még nekünk is pluszokat adni, mintha nem lenne így is elég nehéz a dolgunk. Mert szükséges. Ha nem találok a könyvemben olyan típusfeladatot amit gyakorolnom kell hát keresek máshol. Ha nincs meg az a kihívás ami által megismerhetem magam és kifejlődhet az egyéniségem hát kreálok magamnak. Ha nem adatik meg magától az a szituáció amiben szembesülhetek azzal az érzéssel és felismerhetem azt a szükséges tulajdonságot ami annak a megoldásához kell, hát megpróbálok összehozni egyet. Anélkül hogy tudnánk róla egy sor próba elé állítjuk saját magunkat amely a mi egyéni fejlődésünket szolgálja.
De mi történik akkor ha nem tudok megbirkózni a feladványokkal? Magamba zuhanva várom egy szebb nap eljövetelét ami majd elhozza számomra a megkönnyebbülés érzését: valaki levette vállamról a terhet. És ezután eszmélek majd csak rá hogy mekkora hibát követtem el mikor feladtam a próbálkozást. Ha tudtam jól mire vállalkozom és úgy ítéltem meg képes vagyok az elvégzésére, úgy kell lennie. Ha pedig menetközben felismertem hogy jelenlegi erőm nem elegendő a cél eléréséhez hát a józan ész fogalmába kapaszkodva lemondok róla vagy félreteszem. De sohasem a kimerültséggel és az emberi korlátaimmal takarózva hátrálok meg a feladattól. Azzal saját magam árulnám el. Ha már egyszer a sarkamra álltam és eltökéltem magam az önálló és céltudatos életre nem okozok saját magamnak csalódást.
Ha a hűség tartja össze a barátságokat mi szakítja szét őket? A távolság, netalántán az idő? A különböző stílus és életszemlélet? Az enyéimet néha úgy érzem már csak a fentebb említett, magam által felerősített hűség tartja össze, melynek bár érzelmi részei hajszálakon függnek, még mindig igen nagy összetartóereje van. Itt jön a nagy drámai kérdés, van-e így értelme? Van-e értelme megmaradni és meghagyni egy olyan kapcsolatot melyben a felek már nem érzik jól magukat, csak az egymásnak hirtelen, meggondolatlanul tett fogadalmaik tartják össze őket? Mondhatnám hogy nincs. De valamiért úgy érzem hogy pont a magam által megszabott feladványt rontom el így. Hol a határ, ami segít eldönteni hogy az amit teszek még érdemi fejlődésem előremozdításáért felelős, vagy már csak értelmetlen küzdelem egy nem létező értékért? Jutok-e előbbre azáltal hogy kimerült, fáradt álmokat hajkurászok melyekben egykor oly fenséges kincseket véltem látni? És ha nem is segít vajon nem tesz-e kárt a lelkemben? Ha nem sikerül - márpedig ha már értékét elvesztette nem sikerülhet - elérnem azt amire vágytam, nem okoz-e majd a sikertelenség olyan traumát, csalódást ami tönkretehet bennem valamit?
Ha a hűség tartja össze a barátságokat mi szakítja szét őket? A távolság, netalántán az idő? A különböző stílus és életszemlélet? Az enyéimet néha úgy érzem már csak a fentebb említett, magam által felerősített hűség tartja össze, melynek bár érzelmi részei hajszálakon függnek, még mindig igen nagy összetartóereje van. Itt jön a nagy drámai kérdés, van-e így értelme? Van-e értelme megmaradni és meghagyni egy olyan kapcsolatot melyben a felek már nem érzik jól magukat, csak az egymásnak hirtelen, meggondolatlanul tett fogadalmaik tartják össze őket? Mondhatnám hogy nincs. De valamiért úgy érzem hogy pont a magam által megszabott feladványt rontom el így. Hol a határ, ami segít eldönteni hogy az amit teszek még érdemi fejlődésem előremozdításáért felelős, vagy már csak értelmetlen küzdelem egy nem létező értékért? Jutok-e előbbre azáltal hogy kimerült, fáradt álmokat hajkurászok melyekben egykor oly fenséges kincseket véltem látni? És ha nem is segít vajon nem tesz-e kárt a lelkemben? Ha nem sikerül - márpedig ha már értékét elvesztette nem sikerülhet - elérnem azt amire vágytam, nem okoz-e majd a sikertelenség olyan traumát, csalódást ami tönkretehet bennem valamit?
Ahogy az illusztrációként berakott videóban a lányok - vehetsz Te is egy nagy lélegzetet, és lesz-ami-lesz alapon akár el is mondhatnád nekik, amit érzel, gondolsz erről a "barátságról". Hogy szeretnéd, ha ez egy harmónikus, mindenki számára örömet okozó kapcsolat lenne, szeretnéd érezni, hogy te is fontos vagy nekik. Ha valóban barátok, kérhetsz megerősítést, jelezheted, hogy nem jól vagyok. Ha ezt nem értik, ha nem tudod előhívni belőlük az empátiát, nem bátorítanak, akkor tényleg kár őrlődni miatta. Új barátok után kell nézni. Valaki nem attól lesz jó barát, mert ugyanabba az osztályba jár és így közösek az élményeitek és a gondjaitok. A jó barát tényleg kincs, kívánom, hogy rátalálj! :)))
VálaszTörlés