Wááááá...

...áááááh. Na így. Egy tized fokkal jobb. De csak annyival. Valamilyen oknál fogva úgy tűik jóformán csak akkor jövök ide írni ha valami jó nagy problémám van. Mostanában nem megy a 'mélylevegő, kifúj, megnyugszik' technika, jellemzőbb az a tipikus 'mi a fene van velem???' érzés. Ez persze megöl minden kommunikációs lehetőséget, és esélyt az egyéni illetve közös megoldásra.

Nos, kicsit bővebben.

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban veszem magam azon észre, hogy minden kis apróságon megsértődöm, a legkisebb negatívumot is világfájdalomként élem meg. Szörnyű ezt kijelenteni de nem emlékszem volt-e már ilyen korszakom, de úgy hiszem korábban is ilyen mimózalelkű voltam, mindigis, egészen addig míg szerelmes nem lettem. Akkor persze jöttek a virágok, madárkák és az ekkor szokásos rózsaszín felhő-armada, melynek következtében a lábamat nem túl sűrűn voltam kénytelen használni mert mindenhova express fuvart biztosítottak számomra. Az idő végre először nem vánszorgott hanem lágyan suhant, és közben nyomas sem volt bánkódásnak vagy önmarcangolásnak, nem voltak olyan érzéseim hogy valamit még fontos lett volna megcsinálnom, minden olyan tiszta és harmonikus volt. De itt jött a csapda. Hehe. Mikor kezded megszokni a jóllétet, rá kell ébredni lassan hogy a mai világban nem lehet csak a szerelemnek mint érzésnek örülni, magyarul az hogy vagytok egymásnak még nem jelenti a teljes boldogságot, az élet bizony megy tovább és amilyen súllyal manapság ránk tud tehénkedni a világ, hááát... nem sok esélyt hagytak a gondtalan ábrándozás folytatására. Folyamatosan jönnek az akadályok, egyik a másik után, pihenőt se hagyva két emberfeletti erőfeszítés között, lassan emésztve fel minden energiánkat melyet ezelőtt arra használtunk hogy minél kevesebb külső-környezeti tényezőről keljen tudomást vennünk. Jönnek az idegen érzések, kiesnek korábbiak főleg a harmónia-témát érintőleg. És lassan visszaáll az élet az 'általános' és 'szokásos' tempójába és menetébe. A lábam újra fárad, a virágok illatát és a madárkák hangját átveszi a város bűze és zaja, míg végül szépen lassan rá nem ébredek: aki mindezt elnyomta eddig, most messze van.

Messze került tőlem földrajzi értelemben és nem az iránta való érzelmeim változnak hanem a közelsége okozta jótékony 'tudatmódosító' hatások. Most is, ha közel lennénk egymáshoz nem veszekednénk, ebben szinte biztos vagyok. Ha ott ülök vele szemben esélye sincs a sok kis gonosz szándékú egyednek mindenféle békés megegyezést szabotáló gondolat magvát ültetni a fejembe. "Nem is foglalkozik veled, érdekli is őt mit érzel.", "Lenéz téged, semmibe vesz." "Fárasztod, hogy hiheted hogy bármikor meg tud hallgatni?" és társaik.

Meglehetősen kellemetlen, de ez korántsem a legjobb szó erre az érzésre. Amint éleződik a helyzet, a távolságon túl az idő is rohamos tempóba vált, már nem is tudod mikor láttátok egymást utoljára, a helyzet kiéleződik és minden korábbinál károsabb módon kezdik el ezek a gondolatok mérgezni az elméd. Olyannyira felerősödnek, hogy már a konkrét indokokra sincs szükséged ahhoz hogy vérigsértve érezd magad, rombadöntve ezzel mindent.

Lassan úgy érzem, már ezek a mondatok se nyilalnak belém mint korábban. Egyszerűen csak amint elhangzik vagy megtörténik a bizonyos esemény vagy mondat, (mely régebben sem volt kellemes de a reagálás módja, minősége és milyensége mégis enyhébb és ésszerűbb volt), torkomat szorulás fojtogatja, fejem fájni kezd a hamarosan kitörni vágyó könnyek előhírnökeként míg szívem hevesen kalimpálni kezd, majd kiugorva mellkasomból és megremeg a lelkem.

Nem értem az érzést, úgy tudnám leírni, mikor az embert megalázzák, belegázolnak, és mit sem törődve érzéseivel magára hagyják nyomorúságában. Még mindig nem értem. Itt nem arról volt szó. Nem is akart megbántani csak nekem rosszul esett a válasza. Muszáj hibást keresnünk? Nem tehet róla se ő, se én. És ennek ellenére mégis engesztelhetetlen düh támad bennem, nem is tudom miért, talán ha bocsánatot kérne és megpróbálna megvigasztalni, de hisz miért tenné hiszen nem akart megbántani, nem tett valójában semmi rosszat, senki sem várná el tőle hogy megtegye, egyáltalán kinek jutna eszébe? De akkor mégis mihez kezdjek mérhetetlenül nagy sértettségemmel és dühömmel, ha az idő múltával mindez csak mélyebbre és mélyebbre nem süllyed a szívem legérzékenyebb pontjain keresztül, végigjárva inden korábbi sérelmet, míg végül jól megszedve magát minden eddigi hasonló vagy egyszerűen csak őhozzá köthető fájdalmas esettel jóllakottan letelepszik szívem legmélyebb kis csücskébe, és mint a fortyogó vulkán, belülről kezdi el emészteni minden jóindulatomat és ésszerű cselekvésre késztető vágyamat.

Mégis mit tehetek akkor ezekben az esetekben, ő bocsánatot kérni nem fog mert nem érzi hogy kéne, és nem is nevezhető kézenfekvőnek illetve indokoltnak, én pedig nem várhatom meg hogy folyamatosan csak ülepedjenek a gondok mert azzal mindkettőnk ellen dolgozom.

Ilyenkor sietek ide gondolatokat rendezni, mert ez az egyetlen módja annak hogy pont ekkor és itt, írásban, és szóban, senki nem fog beleszólni vagy befolyásolni mondanivalómat, minden gondolat őszinte és reális sorrendben bukik ki belőlem. Hogy utólag ki mit gondol róla az mindenkinek szubjektív ítélőképességének függvénye, magyarul szíve-joga eldönteni.

Nos ez mind szép és jó, de az egyik alapkérdés válaszért kiállt még mindig, mihez kezdjünk a fizikai távolsággal? Ha még frissen felindult és a már korábban jellemzett módon eltorzult reakciómat kéne leírnom az első gondolat természetesen az lenne hogy miért nincs itt velem? Ha már egy értelmesebb gondolkodási szintre el tudok jutni azt mondom, hogy erről egyikünk sem tehet, az élet diktálja a feltételeket, és muszáj racionálisan gondolkodni bizonyos esetekben ahhoz hogy földi életünk, lelki megfelelőjének alapjaként biztosítva legyen. Vannak akik ebből bátran és magabiztosan megpróbálnak kitörni, van ki sikerrel van ki kudarccal, ám a legtöbb ember számára ez valóban fáradtságos munkával érendő el, ha kell olyan helyen ami messze van és amit nem szeret.

Majd eljutok a másik szélsőséges megoldásig, én miért nem maradhatok fennt vele? Jóformán bármire képes lennék csak hogy ezt a másfél évet egy pillanat alatt átugorhassam és folytathassam a múltban megvillanó gondtalan harmonikus életet.

Végül rájövök hogy egyik megoldás sem valósítható meg ilyen-olyan okokból kifolyólag és rámköszönt a kínlódás, a szenvedés a tudattól hogy egyelőre nincs más út mint a tűrés. A minden maradék energiaforrásunkat felemésztő tűrés, melyben mindig ott bújkál az időtlenség félelme, sosincs biztosan kijelentve meddig kell takarékoskodni azon a nagyonis véges határú kis energiamaradékon. És ez terméeszetesen maga után vonja a már jelentkező tünetek okául szolgáló problémákat: türelmetlenség, düh, magasabb fokú érzékenység, magányérzet...

Ki tudja mikor ér véget. És mivel lehet segíteni rajta, de minimum enyhíteni a tüneteket.

Erre a területre még nem terjedt ki az orvostudomány érdeklődése.

Milyen kár...