Fontosnak lenni...

Gyakran gondolkodom azon vajon mennyire vagyok fontos másoknak. Vagy éppen azon, van-e olyan személy aki legalább olyan lényegesnek tartja ezt a kérdést mint én. Úgy gondolni valakire, olyan odaadással, hogy jóformán bármit képes vagyok félretenni ha szüksége van rám vagy ha csak beszélgetni van kedve, ha ölelésre vágyik vagy hogy valaki vele együtt sírjon. A legtöbbször attól tartok hogy ez csupán egy álomkép, mesékbe illő valaki, soha nem létezett és nem is fog. Ha belegondolunk, a mai rohanó világban, a millió felől érkező külső hatások lehetetlenné teszik hogy figyelmünket egyetlen dolog felé irányítsuk és így egyvalakire koncentrálhassunk. Kínoz a tudat hogy lehet létezik olyan ember aki szívesen figyelne rám és talán valóban fontos vagyok a számára de teendői miatt kénytelen háttérbe szorítani. Még jobban elszomorít, hogy a valóban mellőzhetetlen dolgai okán - ha már volt ok amiért félre kellett tennie -, egyre csekélyebb jelentőségű ügyei is előrébb kapnak helyet nálam. Az eredmény pedig iszonyú: egyre értéktelenebbnek érzem magam. Senki sem ért meg és senki sem akar velem lenni. Mindenkinek akad "fontosabb" dolga nálam, mindenkinek akad "jobb" elfoglaltsága mint hogy velem legyen. Ez pedig már csak önhergelés. A legtöbben erre azt mondják, "ugyan már, ez nem így van!" meg hogy "túlreagálod a dolgot!". Biztos igazuk van. Hiszen csak túlreagálom. Valószínűleg minden úgy is van ahogy mások mondják. De ha mindenki másnak van igaza, akkor nekem nincs is? Nekem mikor van igazam? Gondolom akkor ha ugyanazt mondom amit ők. És így veszett oda az egyéniségem jelentette érték, már nem is fontos hogy vagyok-e vagy sem, nem igaz? Bizony, ilyen egyszerű az egész. Ezért nem létezik ilyen személy. Mert nincs olyan aki kizárólag a saját véleményei és elvei alapján él. Mindenki alkalmazkodik valamihez és elfogad valamit, valamilyen normát, és minél több elvárásnak próbálunk megfelelni és azonosulni az elfogadott mintákkal annál többet veszítünk el önmagunk másságából, egyre hasonlóbbakká válunk a többiekkel, így alakul ki belőlünk majd a "nagy massza". Abban pedig már nem számít hányan vannak, lassan senki sem lesz fontosabb a másiknál, elvész a régi érték. Ettől érzem magam olyan nyomorultul. Egyre több szerettem halad lassan efelé az állapot felé, mindenki el van havazva, senki se tud megállni már kis időkre se hogy meghallgasson. Természetesen ez se igaz. Az esetek többségében akad valaki akinek épp el tudom sírni aktuális bánatomat. És persze nagyban igaz az a megállapítás hogy "te sose tudod kibeszélni magad, mindig van mit mondanod!". De ez valóban elég ok arra hogy beletörődjek a dolgok ilyenforma menetébe? Pont erről beszéltem. Hogy olyasvalakire vágyom aki olyannak fogad el amilyen vagyok. Aki elbír engem. Aki megérti és elfogadja hogy nekem ennyi beszélgetésre van szükségem ahhoz hogy ne érezzem magam egyedül. Na itt jön az hogy milyen önző vagyok. Mert ilyen módon már jóformán teljesen kisajátítok egy embert, mert hát hol marad magánélete annak akit ennyire igénybe veszek? Tényleg nem létezik ilyen ember. Ebbe őrülök bele. Hogy olyasvalakibe szeretnék kapaszkodni aki nincs. Olyan valakire vágyom aki még nem született meg és nem is fog sose. Így hát marad a blog...

Szörnyű nagy félelmem ebből kifolyólag, hogy azok, akik hellyel közzel, mikor úgymond "normális" vagyok megtűrnek, egyszer majd megelégelik a hülyeségeimet és elhagynak. Mondhatjuk persze hogy olyan személyek akik biológiailag hozzánk vannak kötve mint pl. a szülők, nem tudnak igazán elhagyni, pedig ha csak azt vesszük mennyi ma is az elhagyott gyermek vagy az olyan aki alig találkozik a szüleivel, igenis el tudnak hagyni. Nem a fizikai távolság, hanem amiről már írtam. Hogy nem vesszük észre de egyre kevesebbet érintkezünk, beszélünk egymással, már nem számíthatunk rájuk úgy mint rég. Egyre több dolog kerül elénk a ranglistán, akár tudatosan akár kényszerszerűen, de az akadályok beépülnek és elszakítanak egymástól. Nem tudunk együtt lenni úgy mint szeretnénk. Az én félelmem esetében ezeknek az akadályoknak egy hatalmas része belőlem fakad. A mai világban túlzottan magasröptűnek ítélt igényeim kielégítetlenül maradnak, kellemetlenül érzem magam, és mivel nem sikerül semmivel se kompenzálni a felmerülő problémákat, a másik értetlenül állva végtelennek tűnő magyarázkodásaim előtt megelégeli a veszekedéseket és otthagy... És majd egyszer, mikor már nem maradt senki aki el bírt volna viselni, magányos száműzetésbe vonulok, problémáimat a még megmaradt esőerdők feláldozásával papírmilliókra vetem, és növényekkel veszem majd körbe magam, esetleg néhány macskával, így jó eséllyel halálom után nem marad nyomom a földön...

Na ez elég erősre sikeredett, nyugalom, nem készülök se rituális öngyilkosságra és persze korántsem ilyen drasztikus a helyzet, de komolyságát bizonyítandó igenis gyakran lyukadok ki ilyen gondolatok népes csoportjára, de mivel senkit se akarok se untatni se megijeszteni, nem nagyon beszélek ezekről.
Mindig is aggódtam amiatt hogy alkalmazkodási kísérleteim túl közel visznek a természetesség és az alakoskodás határvonalához. Mára már úgy érzem pont rajta állok, és ide-oda hintázgatok fölötte. Félek hogy egy nap ráébredek: "de hisz én egészen más vagyok mint amilyennek ismernek az emberek, vajon egészen idáig csak játszottam?". Rettentően félek egy ilyen felismeréstől. Attól pedig egyenesen rettegek hogy ezzel a felismeréssel valakit megfosztok valamitől ami talán egyszer fontos volt neki...

Van-e értelme?

Már megint. Megint ott tartok, hogy nem érdekel hogyan fogják fogadni az érintettek de jogosan cselekszem mikor kijelentem hogy nekem nincsenek igazán barátaim. Azok akiket én a legjobbaknak tartottam, mikor a legnagyobb szükségem volt rájuk mintha erről megfeledkeztek volna. Ők elvárják tőlem hogy olyan odaadással legyek feléjük mint a legkedvesebb szeretteim felé de ők ugyanezt valaki más iránt táplálják. És értetlenül fogadják mikor valahogy nem érzem magam olyan jól a társaságukban. De kérdem én, van valami felsőbb eszme vagy értékrend ami szerint hűséggel tartozom nekik? Nem, ez a hűség ami miatt képtelen vagyok otthagyni őket tőlem származik, az én fejemben született, az én teremtményem. Mennyivel nehezebb valami olyasmit leküzdeni amit saját magunk állítottunk igaz? Mondjuk ez általános igazság. De miért kell a megannyi akadály mellé még nekünk is pluszokat adni, mintha nem lenne így is elég nehéz a dolgunk. Mert szükséges. Ha nem találok a könyvemben olyan típusfeladatot amit gyakorolnom kell hát keresek máshol. Ha nincs meg az a kihívás ami által megismerhetem magam és kifejlődhet az egyéniségem hát kreálok magamnak. Ha nem adatik meg magától az a szituáció amiben szembesülhetek azzal az érzéssel és felismerhetem azt a szükséges tulajdonságot ami annak a megoldásához kell, hát megpróbálok összehozni egyet. Anélkül hogy tudnánk róla egy sor próba elé állítjuk saját magunkat amely a mi egyéni fejlődésünket szolgálja.

De mi történik akkor ha nem tudok megbirkózni a feladványokkal? Magamba zuhanva várom egy szebb nap eljövetelét ami majd elhozza számomra a megkönnyebbülés érzését: valaki levette vállamról a terhet. És ezután eszmélek majd csak rá hogy mekkora hibát követtem el mikor feladtam a próbálkozást. Ha tudtam jól mire vállalkozom és úgy ítéltem meg képes vagyok az elvégzésére, úgy kell lennie. Ha pedig menetközben felismertem hogy jelenlegi erőm nem elegendő a cél eléréséhez hát a józan ész fogalmába kapaszkodva lemondok róla vagy félreteszem. De sohasem a kimerültséggel és az emberi korlátaimmal takarózva hátrálok meg a feladattól. Azzal saját magam árulnám el. Ha már egyszer a sarkamra álltam és eltökéltem magam az önálló és céltudatos életre nem okozok saját magamnak csalódást.
Ha a hűség tartja össze a barátságokat mi szakítja szét őket? A távolság, netalántán az idő? A különböző stílus és életszemlélet? Az enyéimet néha úgy érzem már csak a fentebb említett, magam által felerősített hűség tartja össze, melynek bár érzelmi részei hajszálakon függnek, még mindig igen nagy összetartóereje van. Itt jön a nagy drámai kérdés, van-e így értelme? Van-e értelme megmaradni és meghagyni egy olyan kapcsolatot melyben a felek már nem érzik jól magukat, csak az egymásnak hirtelen, meggondolatlanul tett fogadalmaik tartják össze őket? Mondhatnám hogy nincs. De valamiért úgy érzem hogy pont a magam által megszabott feladványt rontom el így. Hol a határ, ami segít eldönteni hogy az amit teszek még érdemi fejlődésem előremozdításáért felelős, vagy már csak értelmetlen küzdelem egy nem létező értékért? Jutok-e előbbre azáltal hogy kimerült, fáradt álmokat hajkurászok melyekben egykor oly fenséges kincseket véltem látni? És ha nem is segít vajon nem tesz-e kárt a lelkemben? Ha nem sikerül - márpedig ha már értékét elvesztette nem sikerülhet - elérnem azt amire vágytam, nem okoz-e majd a sikertelenség olyan traumát, csalódást ami tönkretehet bennem valamit?