Nem tudom mi van velem. Úgy érzem egyszerre megfordult velem a világ. Nem tudok tisztán gondolkodni és megint úgy ráz az idegesség mint hetedikben mikor eluralkodott rajtam a stressz. Embereket bántok meg magam körül, olyanokat akiket mindennél jobban szeretek. Küszködök a sírással, és nem tudom rendbetenni magam. Zilált vagyok, a külsőm is az, belül pedig minden tiszta görcs. Nem vagyok egészen százas az is biztos. Próbálok magambazuhanni és közben kijönni a gödörből. Sajnáltatom magam de közben a küzdelem valós. Nem is tudom mi történik velem.
Lelkigyakorlat.
Nyilvánvaló hogy agymosás volt. Egy háromnapos tudatmódosító program, ami olyan bravúrosan fel volt építve, hogy sikerült elhitetni a hallgatóval hogy igazi.Ha ezt most egy vallásps ember olvassa megbotránkozik, de minimum csúnyán néz, hiszen ki vagy mi vagyok én hogy ilyet merek állítani? Hiszen az osztály nagy része élvezte és tanulságosnak tartotta. Miben különbözöm én? Nem, ez nem valami egónövelő monológ. Arról van szó össz-vissz hogy vannak dolgok amik bennem kishíjján már majdnem teljesen kiforrtak, míg a többiekben ezeken a helyeken a letöbb esetben még üresség volt. A legtöbb dolog amit a pap elmondott úgy hangzott mintha én daráltam volna egy barátnőmnek az elveimet. A legtöbb témában szinte teljesen egyeztek a hallottak a már korábban elképzeltekkel. És ahogy ő is mondta, az ember a világszemléletét több helyről szedi össze. Vesz egy kicsit innen, vesz egy kicsit onnan. Viszont ha egy embernek már elég szépen alakul, meglehetősen zokon veszi ha utólag belepiszkálnak a már kész pontokba. Én is így vagyok vele. Sokmindennel úgy éreztem, hogy már készen van, nem szeretném tovább formálni, nekem így megfelel ahogy van. És akkor jön valaki aki mindenáron beléd akarja döngölni hogy márpedig ahogy te elképzelted az rettenetes, helytelen és elfogadhatatlan. Még szép hogy összeszorul a kicsi gyomrom. A kétségbeeséstől, az ijedtségtől, a megaláztatástól és a dühtől. Ilyenkor a hangulatomtól függ hogy melyik lesz ezek közül az érzések közül dominánsabb. Van hogy azonnal felébred bennem a dac és dühös leszek, hiszen hogy meri azt mondani nekem hogy annak ellenére hogy én boldog vagyok, a párom is boldog, és minden tisztán átlátható, ennek ellenére én abszolút helytelenül teszem amit teszek? Vagy megijedek, hogy talán a párom nem felel meg a definíciónak, milyen az "ideális házastársnak való". Ekkor kétségbeesek és összezavarodok hiszen hol vagyok még ettől a témától, gondolnom is felesleges még erre ilyenkor, de ekkor jön egy újabb, még fájdalmasabb döfés, hogy már ilyenkor gondolni kell arra hogy érdemes-e valakivel oly sok időt eltölteni akiről biztosan tudod hogy nem lesz a későbbiekben alkalmas párod? A dac újra ringben, honnan tudhatná ő azt hogy nem lenne az? Csak mert nem olyan hitbuzgó, vagy mert fiatalon még ő sem gondol arra hogy dejó lenne már családot alapítani? Különben is, mióta garancia az arra, hogy ha megfelel az illető a definíciónak, vagy ha a pár olyan keresztényi és vallásos, mióta garancia ez arra hogy tuti biztosan benne lesznek a statisztika azon egy esetében a háromból amelyik együtt marad? Annyi példát hallottam már ilyen párokról és mégis, keserűbb a sorsuk mint az átlag pároknak...
Persze hogy szoktam a jövőbe nézni, lányból vagyok a fenébe is, a génjeimben hordom a vágyat hogy egyszer családot szeretnék, gyerekekkel. De még nem most. Persze, az embernek szüksége van tanácsokra, de ha ezek utasításokká és parancsokká válnak, szinte bármire hajlandóvá válok csak hogy azoknak ellenszegüljek. Én sok dologban nem látok hibát vagy rosszat, ők mégis leszidnak érte és próbálnak átnevelni és persze, értem hogy azért kell az átnevelés mert nem látom rossznak azt amit ők rossznak ítélnek de könyörgöm, mi az a bombabiztos bizonyíték ami egyszer s mindenkorra eldönti hogy az ő elképzelésük az igaz? Honnan a fenéből az a fenebiztos meggyőződés? Ha nekik az emberi természetből fakadóan azért az övék a legigazabb tanítás mert mindenki a sajátjában bízik akkor a saját elképzeléseim egyenrangúak az övékkel. Egyenrangúak, ugyanolyanok, csak mások. Az alapvető különbséget abban látom hogy ők ezt nem hajlandóak elfogadni, és képtelenek ennek az elismerésére, és ahelyett hogy megbékélnének a helyzettel, mindenáron rá akarják eröltetni az elképzeléseiket a többi emberre, hiszen egységben az erő. Azok a vallások és elképzelések melyek nem számlálnak annyi hívőt, kevesebb hanggal rendelkeznek, dehát ez mindenhol így van nemigaz? Csak engem zavar az az általános tény is, hogy az emberek ha többségre találnak, hajlamosak elveszíteni az egyéni céljaikat, hajlamosak csak sodródni az árral, és zokszó nélkül elfogadnak bármit amit a többi diktál, csak hogy ki ne taszítság az egységből. Az ilyen ember képes legrosszabb esetben állattá süllyedni, és ez inkább jellemzője az alacsonyabb intelligenciahányadossal rendelkező egyedeknek.
Mielőtt bárki is félreértené, nem ócsárolni akarom az egyházat. Védjék nyugodtan az igazukat. Csak tőlem ne várják el hogy ne forduljon fel a gyomrom attól mikor a pokollal fenyegetve prédikálnak hogy bár az Isten senkit sem kényszerít semmire, szabadakaratot adott, és sosem kérlel, csak nyitva hagyja előttem a kaput, elkárhozok ha nem őt választom.
Az ilyen emberi hibák képesek arra hogy az eltérően gondolkozó embert mégjobban eltaszítsák az Istentől, vagy éppen a hasonló emberi hibákat magukhoz vonzák s ezáltal bővüljön a közösség. Ahhoz hogy valaki "jó istenhívő" legyen, kell egy alap beállítottságú gondolkodásmód. Erre születni kell. Képes vagy-e ilyen szintű szolgalelkűségre vagy sem. Persze, lehet tanulni is az ilyet. Na meg hajlandó vagy-e más eszméket is beengedni a látókörödbe vagy begubózva ragaszkodsz ahhoz a "jól bevált"-nak hitt eszmerendszerhez, és egész életedben megamaradsz egy biztonságosnak tűnő burokban. Ha sose jössz ki belőle, előbb vagy utóbb olyan konfliktusokba keveredsz amit elkerülhettél volna ha tiszteletben tartottad volna más emberek nézeteit is, és legalább a különbözőség szintjén elfogadtad volna. Ez van, ezt dobta a gép, én nem ilyen vagyok. Én végtelenül kíváncsi vagyok a többi féle felfogásra. Minden ember hisz a Természetfelettiben. Abban hogy nem ő maga a legnagyobb hatalom. Nem csak mozgó test, egy fenséges lélek, melyet valami egészen biztosan kívülről segít.
Egyszer talán majd elfogadom hogy a kereszténység a legnemesebb és legtökéletesebb magyarázat erre a jelenségre. De honnan tudhatnám vagy honnan tudhatja bárki is hogy ez a legjobb, ha a többiről azt se tudja milyen? Emberek milliói élnek boldogan más vallásokban, boldogak, és bár tudják mit tanít az egyház, nem vágynak már elvekre. És mégis élnek. Érthetetlen, nemdebár?
No de kicsit vissza a szerelemhez.
Mi van akkor, ha az elképzeléseitek, vágyaitok és életmódotok, bár hasonlít, mégis meglehetősen különböző? Meddig van értelme erőfeszítéseket tenni azügyben hogy ezeket a különbözőségeket közelítsük egymáshoz, mikor ajánlatosabb már inkább belátni hogy ami nem megy az nem megy? Kívánhatjuk- e a végtelenségig azt a másiktól, hogy alkalmazkodjon hozzám? Mehet-e ez a saját valóságának rovására? És ha végül megváltozik, ugyanúgy fogom-e szeretni, hisz a "hibás" példányba szerettem bele, és tudva való hogy hibáiért szeretjük a másikat.
Mi történik akkor, ha kiderül a két félről, hogy tulajdonképpen nem ugyanazt várják ettől a kapcsolattól? Tényleg kényszeríteni kell egymást és formázgatni míg végül mindketten hatalmas változásokon megyünk keresztül, mely folyamat végén szint rá se ismerünk a másikra? Ez így elég keménynek hanzik. Lehet hogy az is, de ezek járnak a fejemben.
Egyszer anyukám, mikor rajzolni tanított, azt mondta: sose félj kiradírozni azt amit már megrajzoltál. Ha már annyi a javítani való, hogy több a hibás pont mint az ami viszont úgy tetszik, van hogy érdemesebb kiradírozni az egészet, mert tudok én ennél jobbat is rajzolni. És miért ne tenném meg, mert valóban benne van a pakliban hogy jobban csinálom meg mint hittem volna. De ez vajon mennyire igaz az emberi kapcsolatokra? Ha a másikban már annyi hiba halmozódott fel, hogy szinte tökéletesen tudja ellensúlyozni azt a néhány tulajdonságot amiért viszont majd megőrülök, tényleg megoldás és vajon tényleg jó megoldás végetvetni a kapcsolatnak? Az elmúlt 3 nap egyik gondolata volt hogy: olyan sokan mennek férjhez azokkal az érvekkel és indokokkal hogy ez az ember nekem még megfelel, jól keres, jól néz ki, tulajdonképpen egész rendes ember, jó lesz ő házastársnak, és feladják a keresést valaki olyasvalaki után aki talán ezekkel a tulajdonságokkal pont nem rendelkezik viszont kit érdekel hisz ő lesz a másik fele, úgy fogják egymást szeretni. Teljesen elvágják magukat attól a lehetőségtől hogy valós boldogságot találjanak, csak mert a biztonság akkor épp fontosabb kérdésnek tűnt. De egy ilyen kapcsolatban hol marad a szerelem? Az a szívetmelengető, viharos és szenvedélyes, mindent felkavaró szerelem?
De valahogy ez sem stimmel. Az se tűnik jó megoldásnak hogy csak azért mert az illető nem tökéletes rögtön félredobjuk mondván találok én ennél sokkal jobbat is. Valami mégis hozzáláncol. Mert mindezek ellenére szeretem.
Szerelem már van, a kapcsolat létrejött, mi a következő lépés? Hosszabban fenntartani ezt a kapcsolatot. Mindketten szeretnénk? Nem tudom. Én úgy hiszem szeretném, hogy ő mennyire vagy ha igen milyen okból, nem tudom biztosan, számomra a lényegesebb kérdés mostanában inkább a "milyen áron?". Mennyit kívánhatok a szerelmemtől ami még nem méltatlan és elfogadhatatlan? És amitől talán a legjobban rettegek:
Ha előállok a vágyaimmal és kéréseimmel, nem fog-e ő új rajzot kezdeni?...
Ha rájön, hogy én talán többet várok a mi kapcsolatunktól, olyasmit amit ő nem szeretne vagy úgy érzi nem tudna megadni, nem fog-e megtorpanni? Lehet csak az időzítés rossz, lehet később ő is igényelné, talán csak túl korán jöttem ezzel elő... Mégis, olyan gondolatok támadtak rám amik megsürgették ezeknek a kérdéseknek az előjövetelét. De mi van ha már azok a vágyak is felkerülnek a tiltólistára hogy feltegyem ezeket a kérdéseket? A bennem most tért hódítani vágyó eszmék újabban éles ellenétbe kerültek az addig már bennem vígan éldegélőkkel, amik mellesleg egyeztek az ő eszméivel is, így az újak az övéivel is megütköznek.
És jön az éles kanyar. A vágyaimnak gátat szabtak.
Falba ütköztem.
Menekülni szerettem volna, de valahogy a menedék ajtaja zárva volt. Nem ostromolhatom azt ami számomra szinte a legfontosabb érték...
Közölte velem hogy nem szeretne most foglalkozni a problémáimmal. Nem szeretne mélyre menni.
Ném kényszeríthetem rá hogy merüljön velem olyan mélyre amilyen mélyr ő nem szeretne.
De én sem úszkálhatok csak a felszínen ha a mélybe vágyok...
Olyan nehéz ez. Így egyre és egyre messzebb úszunk egymástól... És már látom a végét...
Nekem kell majd engedni... Az ellentét abból adódik hogy míg én már vágyom a mélységekre, addig neki még nem igénye. Én még meg tudok maradni a felszínen is... Megvárom őt, ha azt mondja hogy valamikor majd ő is velem jön.
De reszketek. Mi lesz ha egyszer úgy gondolja majd hogy mostmár merülne... de már nem az én kezemet akarja fogni?...
Meddig várhatok biztonságban? Érdemes-e nyílt terepre menni?
.
.
.
Van nekem jogom már most ilyen kérdéseket feltenni?
.
.
.
Van értelme?
.
.
.
Mihez kezdenék a szívem másik fele nélkül...
